Jegyzetek az "Egyszer kislány volt"-hoz

Bevezetés helyett néhány személyes megjegyzés…

Amikor a gyermekeim kicsik voltak, egy napon a buszmegállóban álltam velük. Augusztus volt, nagy forróság.

Velünk szemben két gyerek állt, és az egyik hirtelen így kiáltott a barátjára: „Te arab!” Ijedten néztem a gyermekeimre. A kisebbik akkor hároméves volt, annyi idős, mint én voltam, amikor az óvódából kijövet kövekkel dobáltak meg bennünket, és így kiabáltak: „Zsidók, menjetek Palesztinába!” Azok a gyerekek, akikkel előző nap együtt játszottunk. Azt akartam, hogy a gyermekeim megértsék, az ’arab’ szó egy népcsoport neve, nem szitkozódás. A barátaim barátain keresztül felvettem a kapcsolatot néhány arab értelmiségivel, akik egy galileai faluban éltek, és meglátogattuk őket, aztán ők is bennünket: megismertük egymást. Mahmud és Lutfia Diab a Tel Avivtól kétórányira fekvő Tamrában élt.

Mindez 1970-ben történt.

Három évvel később Lutfia húga, Amal, feleségül ment a tanárához, Munir Diabhoz. És Munir éppen azokban az években alapította meg az ottani első arab művelődési házat. Így hát 1975-ben az az ötletem támadt, hogy találkozókat rendezzünk a tamrai arab és a szomszédos faluban élő zsidó fiatalok számára zsidó és arab művészekkel.



Munirnak nagyon tetszett az ötlet, és hála neki valóra is válhatott. Találkozásokat és beszélgetéseket szerveztünk Aharon Megeddel, Anton Shamassal, A. B. Yehoshuával. Minden két hétben egyszer. Egyszer Tamrában, egyszer Shlomiban.

Végül egy színházi improvizációs estet rendeztünk a néhai Peter Fry-jal. Többször is eljött, hogy felkészítse őket. Már az elején elhatároztam, hogy csak fél évig veszek részt mindebben. Kéthetente elmentem.

Shlomi nyolcszáz méterre, fél mérföldnyire van a libanoni határtól. Akkoriban egy édesanya és kétéves kislánya terroristák áldozata lett Dovevben. És az emberek még ezek után is eljöttek, és részt vettek a találkozókon. Nagyon szívesen tették. De az egyik Shlomiban tartott összejövetelen valaki így szólt:

„Remek. Csakhogy ti visszatértek Tel Avivba, mi pedig itt maradunk, és ki tudja, milyen terrorista támad ránk éjszaka a hegyekből.”

A tel aviv-i lakásomban öten éltünk negyven négyzetméternyi területen. Nem volt saját szobám, még hálószobánk sem volt.

Akkor arra gondoltam, hogy ha volna egy hely, ahol a művészek összegyűlhetnének néhány hétre vagy hónapra, hogy szabadon alkossanak, ez mind nekik, mind a közösségnek hasznára válna. Kielégítené az igényeket.

Visszatértem Tel Avivba, és beszélni kezdtem magánemberekkel és szervezetekkel arról, mi volna a teendő.

Volt, aki azt mondta: „Hogy lehetne”, és volt, aki azt: „Miért ne, tegyük meg.”

Azokban a napokban álmodozókra és cselekvőkre osztottam fel a világot. Két külön csoportra. Hogy én cselekedjek? Megvoltak az ötleteim, nekik pedig meg kellene valósítaniuk.
Mindeközben a dolog nem hagyott nyugodni, a csontjaimba égett.

1984-ben megráztam magam, és így szóltam: „Majd én teszek azért, hogy találjak egy megfelelő helyet.”
Most már tudom, hogy abban a pillanatban váltam kiskorú állampolgárból felnőtt állampolgárrá.

Nagyon nehéz ügy. Oda kell állnod a világ elé, és meghajolnod előtte. És mindez lehetetlen pénz nélkül.
Mindezen nehézségek közepette Európában és az Egyesült Államokban is a könyvesboltokban kerestem vigaszt. És arra gondoltam: Mennyi könyv, mennyi női író! Vajon kik ők?


~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Angolról fordította: Andi