péntek, október 22, 2004

Tegnap beszéltem a menyasszonnyal. Elfriede Jelinekkel.

Héberül egy díj elnyerőjét a díj vőlegényének, vagy - Elfriede Jelinek esetében - a Menyasszonyának nevezzük.

1.
Tel-Aviv, 2004. október 8.
Elfriede. A hangja közelinek tetszett, kétféle értelemben is.
Így szólt, elég szomorkásan: - Tudod, Corinna, azt mondtam, fel szeretnék hagyni a közszerepléssel, és most a Nobel-díj...
- De hát ez nem olyan nagy baj.
Halkan felnevetett.

Az álmos tavacska, a fenyőfák, a hintaszerű szék, ami a nappaliban lógott, a hangversenyzongora, amelyen játszott nekem, és ezt énekelte: "glucklick ist wer vergibt, was doch nich zu andern ist..." - mindent olyan tisztán látok magam előtt, mintha nem telt volna el öt év, mióta Ausztriában találkoztam vele.

2.
Bécs, 1996. augusztus 26.

Elfriede Jelinek azt javasolta, hogy a Café Museumban találkozzunk. A telefonban megbeszéltük, miről ismerjük majd fel egymást. Azt mondta: - Magas vagyok, és mint minden igazi osztrák nő, a hajamat két szőke, feltűzött fonatban hordom…

Evánál, egy visszavonult újságírónál laktam, akivel egy közös barátunk ismertetett össze.

Ötvenes évei elején jár, és folyton azt mondogatja: - Mindenki torkig van azzal, hogy lépten-nyomon a Holokausztról hall.

3.
1996 januárjában
Londonban rábukkantam egy Elfriede Jelinek-könyvre. Néhány hónappal később, a Holokauszt Emléknapján, a világban manapság megnyilvánuló antiszemitizmusról szóló cikket olvastam egy izraeli újságban. Megtudtam, hogy ő, vagy az egyik szülője zsidó, és hogy emiatt támadások és antiszemita fenyegetések érték, úgyhogy Németországba költözött.

Írtam neki. „Látom, hogy Bécsben él. Remélem, a történet a támadásokról szintén csak kitaláció.”

Egy hegedűt ábrázoló utcai plakát lenyomatának szélére írta válaszát, amelyen ez a felirat állt:
„Lieben Sie... Jelinek... oder Kunst und Kultur?" - „Maga kit kedvel… Jelineket… vagy a művészetet és a kultúrát?”

Megdöbbentem. Ez nyilvánvalóan becsületsértés. Az osztrák kulturális szervezetek és intézmények csendben keresztülléptek ezen, nem is reagáltak?

4.
A nagy kávéház
elég zsúfolt volt, így Elfriede megkérte a pincért, hogy egy belső terembe mehessünk.

Leültünk az egyik régi, sötét faasztalhoz, először az ablak mellé, de mivel Elfriede, aki annyira erőteljes hangvételben ír, szinte suttogva beszélt, beljebb költöztünk, hogy ne zavarjanak az utcáról felhallatszó zajok.

Félórával később, pontosan öt órakor, visszajött a pincér, és szélesre tárta a faajtókat.

- Öt órakor kinyitják ezt a termet a vendégeknek - mondta Elfriede nyugodtan.
Bécsben a szabály, az szabály.

Így szólt: - Túl nagy itt a zaj. Menjünk át hozzám.

5.
Metróval
jutottunk el a város peremére, a házához, ahol anyjával élt együtt. Elfriede, aki éppen az élettársához készült utazni Münchenbe, a szerény méretű hűtőszekrénybe pakolta az ételt, amit anyjának vásárolt. Addig egy kis nappaliban hagyott engem, amelyben csak egy hangversenyzongora volt, egy áttetsző szék, ami úgy lógott, mint egy hinta, egy íróasztal, meg panorámaablakok, amelyek egy nagy, természetes kertre és egy tavacskára nyíltak - nem afféle mesterséges modellre, hanem igazi, természetes növényzettel körülvett és benőtt vízfelületre.

Nincsenek buszok, nincsenek autók. Csak az ebédgyűjtéssel foglalatoskodó madarak csiripelése hallatszik.
Kimentem a tóhoz, és könnyek gyűltek a szemembe, míg gondolkoztam.
Egy ilyen helyen csakis boldogan élhet az ember.

6.
A kutya hozzám simult
, és mivel féltem, hogy a szuszogása elnyomja Elfriede hangját a felvételen, párszor arrébb taszítottam, míg Elfriede meg nem szólalt: - Kérlek ne csináld! - mondta kedvesen, - csak szelíden told odébb, mert különben elesik. A hátsó lábai alig tartják meg, a combjai a születésétől fogva nagyon gyengék. Szegény teremtés.

7.
Elfriede-nek van egy nagybátyja
az egyesült államokbeli Denverben (Colorado), akivel leveleznek. Az apja, Albert Felsenburg, újságíró volt, Herzel munkatársa: mindkettn a Neue Freie Pressnek írtak, majd, ahogy Elfriede felolvasta nekem nagybátyja leveléből.

„Azután pogromok törtek ki Oroszországban, és apám azt mondta: „Theo, olyan rettenetes dolgokat olvasok és hallok arról, hogy mit tesznek a kozákok a zsidókkal. Menj el Oroszországba, és nézd meg, igaz-e mindez.”

Herzel elment, és mikor látta, hogy még annál is rosszabb a helyzet, megalapította a cionista mozgalmat. Apám volt az első tagok egyike.”

8.
Albert Felsenburgot a dachaui koncentrációs táborba vitték azon a napon, amikor a németek megjelentek Ausztriában. Az újságnál dolgozó keresztény munkatársai adták ki a németeknek.

9.
Azt mondta:
- A Herzelről szóló történet családi legenda. Úgy gondolom, igaz történet. Így hát részesei voltunk a cionista mozgalom megalapításának - amely aztán Izrael állam megalapításához vezetett.

10.
A találkozó előtt,
amikor még Izraelből tartottam vele a kapcsolatot, megemlítettem neki a "Noffey Haneffesh-t" - A Lélek Tájait, a könyvet, amin éppen dolgoztam.

Akkor még nem tudtam, hová vezet majd ez a könyv engem.

Bécsben csak hallgattam.
Besötétedett. Sorra tettem be az üres kazettákat.

Azt mondta fáradt, nyugodt hangján:
- Már nagyon-nagyon régen nem beszéltem ennyit.
A folyosón, kifelé menet, megmutatta a jeleket az ajtón, amelyeket még az apja vésett oda - lelkiismeret-furdalástól vagy emlékezetkieséstől szenvedve, azokban az időkben, amikor az ajtó be volt zárva, nehogy elkószáljon és eltévedjen.

Most is olyan tisztán hallom, mint akkor, Elfriede dallamos hangját, ahogy Johann Strauss A denevér című operettjének híres sorát énekli: „Boldogok, akik elfelejtik, ami meg nem változtatható.”

Nagyon népszerű dal. Mindenki ismeri és fütyörészi. Minden év szilveszterén adja az operettet a televízió. Még a gyerekek is el tudják énekelni.

- Ez egy Boldog, Boldog Ausztria, - mondta akkor nekem.

11.
Visszaértem Evához.
A szomszédos szobában egy pár rettenetesen hangos papagájt tartott. Letakarta a kalitkájukat, becsukta a dupla ajtót, de éles hangjuk visszhangja úgy maradt velünk, mint a leégett étel szaga, a pompás szőnyegekbe és kanapékba ivódva.
És közben Eva, a tűzhely gázrózsáinál állva, ezt hajtogatta: - Mindenki torkig van azzal, hogy folyton a Holokausztról hall. Több mint ötven éve történt! Unalmas!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Angolról fordította: Andi

1 Comments:

At 2:06 du., október 22, 2004, Blogger Unknown said...

so many thanks, Andi.
Just got an e-mail from Elfriede thanking for the birthday wishes.
It's a pity her parents are not alive to revel with her and acknowledge her honor.

 

Megjegyzés küldése

<< Home