vasárnap, február 06, 2005

Ariel Sharon kétszer,

és egyik találkozás nagyszerűbb volt, mint a másik
(hosszú cím egy tanulság nélküli történetnek)
`````````````````````````````````````````````

Habár Izrael nem királyság, nem ritka, hogy az ember összetalálkozik egy-egy lovagjával.

De egy egyszerű izraeli írónak kevesebb az esélye rá, hogy Saronnal talákozzon, mint hogy a királyi család tagjaival fusson össze az Egyesült Királyságban.
Mert hol is találkozhatnának?
Egy megszállás-ellenes tüntetésen (Libanonról van szó)?
Semmi esetre sem.

De íme, ez történt még sokkal korábban:

Első találkozásom Ariel Saronnal

Az 1973-as Engesztelőnap előestéjén néhány dél-amerikai rokonom érkezett, hogy körbeutazzák Izraelt.
Emlékezzünk csak, pár nappal korábban Dayan, az akkori védelmi miniszter kijelentette: „Izrael soha nem volt ennél biztonságosabb!”
(Még egy ok, hogy biztonságban érezzük magunkat és bizakodjunk).

Az 1973-as Engesztelőnap előtti éjszakán – abban az időszakban, mikor még mindig olyan elviselhetetlen a forróság – elmentünk, hogy tiszteletünket tegyük gazdag rokonainknál, a legjobb ruháinkat felöltve, amely az én esetemben egy hosszú ruhát jelentett, hatalmas dekoltázzsal.

Ott álltunk, a fényűző Hilton Tel-Avivban, a liftre várva. És valóban, a csattanás, csengetés és felvillanó fények jelezték, hogy megérkezett, nyíltak az ajtók, és ki más lépett volna ki belőle, mint Ariel Saron.

Már akkor is elég nagydarab volt, nem lehetett nem észrevenni.

Az arcába néztem, hogy kiolvassam, mit üzen nekem, és tényleg mondott valamit, bár valójában csak a szemei beszéltek, és nem is hozzám, hanem egyenesen a dekoltázsom mélyébe.


Második találkozásom Ariel Saronnal

Néhány évvel később történt – nem emlékszem, hogy a Sabra és Shatila, a libanoni háború előtt vagy után volt-e – a pontos dátumot nem raktároztam el a rengeteg adat közé, ami naponta ostromol minket.

Meghívást kaptunk egy munkatársunk fiának Bár Micvájára. A Bár Micvánál, amellyel a fiú tizenharmadik születésnapját ünnepeljük, egyedül az esküvő számít fontosabb eseménynek. Ha a munkatársad fiát ünneplik, jobb eleget tenni a meghívásnak, ha kedves az életed.

De mi van, ha ez a munkatárs a pártod központi bizottságának tagja? Persze lehet, hogy ő csak egy a kétezerből, de mégiscsak ezek az emberek választják meg a vezetőket.

Így hát, ha kedves a politikai életed, jobb elmenni az ünnepségre. Aztán elterjedt a hír: Arik Saron is köztünk van.

A svédasztalhoz mentem, pakoltam pár dolgot a tányéromra, aztán megfordultam, hogy visszatérjek az asztalomhoz.
Nyugodjatok meg, még mindig fiatal voltam és szép, mint ahogy a dekoltázsom is.

Elfordultam a svédasztaltól a műanyagtányérral a kezemben, és ki mást látnék már megint egyenesen a zsúfolt svédasztal felé tartani, ha nem Ariel Saront (aki nem változott sokat, csak még hatalmasabbra nőtt).

Egyenesen az arcába néztem, és mohó szemei ékesszólóan beszéltek.

Egyenesen a kezemre bámult, a borekákra a műanyagtányéromon.

Mivel hiú vagyok, bele se akarok gondolni az égető kérdésbe:

Mi történt volna, ha ugyanabban a ruhában várom a liftet a Hiltonban, de a kezemben egy étellel teli tálat tartok?

És miért van az, hogy bár annyi férfi bámulta már meg a dekoltázsomat, és annyian mustrálták az ételt a tányéromon, ez az egy eset maradt meg bennem a leginkább?



~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Angolról fordította: Andi

2 Comments:

At 12:30 de., október 30, 2004, Blogger noir said...

huh. kaptam egy postot tőled, és miért? egyébként köszönöm

 
At 5:47 du., október 30, 2004, Blogger andi said...

szívesen olvassuk a kommentárjaitokat a cikkekről! :)

 

Megjegyzés küldése

<< Home