Egy parlamenti képviselő vallomása - 2065. február

Egy parlamenti képviselő vallomása - 2065. február

Hatvan év múlva

1.

Méltóságos uram, Menedékel elnöke, nagyra becsült Knesszet-képviselők, Miniszterek, Miniszterelnök, tiszteletre méltó Közönség - -
Nem könnyű megtennem ezt a vallomást.

Nem könnyű, hiszen - nem úgy, mint azokban a sötét időkben - nem kényszer hatására teszem, hanem a szívem mélyéről jön.

Akkor még fiatal voltam - fiatalabb, mint most - és bár megöregedtem, a dolog nem hagy nyugodni. A nő hangja ott visszhangzik a fejemben, amikor lefekszem aludni, és amikor felébredek.

A neve Menedékelben C. állampolgár volt.
Nagyon keveset tudtam róla, de természetesen lehetetlen mindig minden állampolgárról mindent tudnunk - ez még csak nem is a kötelességünk. Elég annyit tudni, hogy naivak és élnek, hogy bíznak bennünk, és hogy a döntő napon a megfelelő papírcetlit a megfelelő dobozba helyezik.

C. állampolgár nem bízott bennem, efelől nem volt semmi kétségem. Odajött hozzám, itt is, ott is, az állampolgárság nélküli állampolgár, Anisa, és a magát állampolgárnak tettető Salim történeteivel, beszélt a korrupcióról a kisvárosokban és hogy miért nem rendezünk országos kampányt a munkahelyi szexuális zaklatás ellen - esküszöm, hogy a Minisztériumban még hetven évvel ezelőtt se történtek ilyen dolgok, ez teljesen biztos, meg is mondtam neki… stb.

Feltételezem, hogy az asszisztensem gondosan odafigyelt a hívásaira.

2.

Minden simán ment, én tettem a saját dolgomat, ő az övét. Bíztam benne.

Aztán egy napon - a legjobb pillanatban hívott! - a sorsdöntő választási küzdelem közepén, tényleg sorsdöntő volt számomra mind állampolgárként, mind egy párt elnökeként, amely oly közel volt a bukáshoz, a bukásomhoz.

Hatvanöt év telt el. Jól emlékszem, és soha nem felejtem el:

„Hallgasson ide, kérem. Azok, akik a Holokauszt idején gyerekek voltak - nem a haláltáborok túlélői, hanem azok, akiket még csak azután küldtek volna oda… még mindig élnek, itt, tízezrek, ha nem százezrek, köztük én is - és már nem fiatalok. Betegek, szegények, és a kártérítésüket elrabolta Menedékel Állam, amely aláírta a Jóvátételi Egyezményt Németországgal, a nevünkben, a megkérdezésünk nélkül, és vállalta, hogy maga kárpótol minket.

Menedékel rátette a kezét arra a pénzre! Kihallgatnak minden igénylőt! Jöjjön, kérem jöjjön el a Törvény házába, és nézze meg a saját szemével a kiraboltak és kifosztottak menetét. Nyolcvanas éveikben járó emberek érkeznek, bottal vagy tolószékben, hogy elmagyarázzák az örökös bírónak és a Pénzügyminisztérium örökös jogi képviselőjének - elmagyarázzák, és részletesen bizonyítsák, kiteregessék a bíróság előtt sanyarú sorsukat - mindezt azért, hogy pár morzsányival több rokkantsági segélyt kapjanak, hogy néhány fillérrel több Holokauszt-Túlélő Rokkantsági Nyugdíjhoz jussanak.

Jöjjön, és nézze meg, hogyan végzik a Pénzügyminisztérium képviselői a kihallgatást a bíróságon: egy asszonyt, akit megerőszakoltak a német katonák, arról faggattak, milyen színű volt a katonák egyenruhája; ha a helyi ’légiósok’ színe volt (akiket a nácik támogattak), nem jár neki a segély - ez a Törvény Szava Menedékelben!
Nem emlékezett az egyenruhák színére - és a kérvényét a csekélyke rokkantsági nyugdíjra visszautasították!
Nem volt ereje ahhoz, hogy fellebbezzen a felsőbb bíróságoknál, úgy megdöbbent, úgy megrázta az eset.

Jöjjön, jöjjön, és hallgassa meg Menedékel Állam jogi képviselőjét, aki halkan mondogatja a mondatot, ami olyan gyakori a Holokauszt-tagadás szókincsében: „Háborús idők voltak, így hát mindenki szenvedett. Háborús időkben mindenki szenved.”

Feltétlenül meg kell változtatni azt a törvényt! Most már léteznek az Alapvető Emberjogi és Szabadság-törvények! Megrabolják a Holokauszt-túlélőket! Akiktől ellopták a gyerekkorukat, azokat most Menedékel Állam lopja meg!”

3.

Mintha addig nem tudtam volna minderről.
Azt mondtam neki, ez hatvanöt évvel ezelőtt volt, jól emlékszem, és soha nem felejtem el:

”Az az igazság, C. állampolgár, hogy az embereknek éppúgy, mint a kormányzatnak és az egész bürokráciának, tényleg elegük van a Holokausztból.

Nézze, engem most lefoglalnak a választások. Becsületszavamat adom, hogy rögtön a választások után mindent megteszek annak érdekében, hogy ezt a törvényt megváltoztassák. A szavamat adom rá.

4.

Az az igazság, hogy több, mint egy nap haladékot adott a választások után, a hagyományos kilencven napnál is többet.
Aztán telefonált.
Írt.
A titkárnő fogadta a hívásait és a leveleit, és átirányította hozzám.

Teljesen lefoglaltak a Pénzügyminisztériummal való megbeszélések. Egy oktatási miniszternek óriási a felelőssége Menedékel gyermekei iránt. Szembe kellett néznem a dilemmával, amelyet most nyíltan megosztok önökkel, választanom kellett, döntenem a gyerekek között, akik itt és most élik a gyerekkorukat, és azok között, akiktől akkor és ott elrabolták azt. Nem mi raboltuk el tőlük - a német nácik tették, még a nevük is legyen elfeledve!

Mi csak a kárpótlásukat raboltuk el. Viszont sátrakat adtunk nekik, a tudják-kiktől elvett házakat és földeket. Menedékállamot építettünk pontosan úgy ahogy az a Függetlenségi Nyilatkozatban meg van írva.

Rengeteg dologgal kellett foglalkoznom, a Párt szükségleteivel. Van egy korhatár, ameddig egy oktatási minisztertől számon lehet kérni a tetteit, van határa annak, hogy az ember mennyit üzletelhet és vitatkozhat a pénzügyminiszterrel és tapasztalt hivatalnokaival. Nagyon jól tudtam, hogy azonnal az arcomba mondanák: „A költségvetésed mekkora részéről vagy hajlandó lemondani?”

A gyermekkoruk három vagy négy évig tartott. Öreg napjaikat sem töltötték túl sokáig közöttünk.

Van határa annak, mennyi fájdalmat bír egy szív elviselni.

Eljött az idő, hogy megkérdezzem, mindenféle pénzügyi elkötelezettség nélkül - Igaz, pénzügyminiszter úr, igaz? Egyikük sincs már velünk, igaz?

Egy egyszerű vallomás:

A hangja itt visszhangzik a fülemben, az egész lényemben, a mai napig:
”Yosiniu, Yosiniu, ne felejtsd el, ki vagy!”
A hangja, a meleg, átkaroló bizalom, amelyet csak egy bennszülött polgár képes kifejezni. Már elveszett.
”Yosiniu, Yosiniu, ne felejtsd el, ki vagy!”

Még ha nincs is itt velünk a Kiváló Vendégek karzatán, itt van, itt kiabál a fejemben.
Ami elég, az elég! Hallgattassák el! Meddig még?!

Angolról fordította: Andi
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~