Emberi szenvedés egy férfias világban

Emberi szenvedés egy férfias világban / Ma'ariv, 2004. szeptember 3.

"Elgondolkoztam: Mennyi könyv, mennyi írónő; kik lehetnek ők?" - teszi fel a kérdést Corinna a Noffey Haneffesh ("Egyszer kislány volt") hátsó borítóján.

A Noffey Haneffesh ("Egyszer kislány volt") ezt a kérdést igyekszik megválaszolni: írónőkkel folytatott bizalmas beszélgetések gyűjteménye, amelyeket a szerző naplója és válaszai fűznek össze, aki a történeteik után a sajátját is leírja.

"Írónők". Van-e egyetlen elem, amely segítene meghatározni, mi is a "Női Írás"? Vajon Corinna a "Női Tapasztalás" példáját szerette volna leírni nekünk?

Az írók, akiknek az élettörténetéből ismerhetünk meg részleteket, nagyon különbözőek, csaknem mindenben.

Az "Egyszer kislány volt"-ban megtalálható az osztrák Barbara Frishmuth; Amelie Nothomb, aki Belgiumban született, és különböző ázsiai országokban nevelkedett; Leila Sebbar - aki Algériában született algériai apától és francia anyától; az izraeli Karen Alkalay-Gut, a holland Marion Bloom, Leena Lander Finnországból, Venus Khoury-Ghata, Amina Said és Michelle Grangaud Franciaországból, és Hanne Marie Svendson Dániából.

Leginkább a gyermekkoruk történetét mesélik el, de beszélnek fiatalságukról és felnőtt életükről is.

Ezek olyan nők emléktöredékei, akikben a felszínen mintha semmi közös nem volna - és mégis annyi hasonlóságra bukkanhatunk.

A legfeltűnőbb ezek közül a Hiány - az üresség és a nélkülözés megtapasztalása. Ez az élmény sokszor az apa eltűnéséhez kötődik: Barbara Frishmuth apja a II. világháborúban halt meg - egyáltalán nem emlékszik rá; Szvetlana Vaszilenko apja (Oroszország) soha nem vette feleségül az édesanyját - hol felbukkan, hol eltűnik, nyomában nagy ürességek tátonganak.

Néha a térbeli üresség eredete más, Dacia Maraini (Olaszország) esetében például egy gyermek halála - és ezt a halált csak futólag említi meg, egyetlen mondatban, szinte ki sem mondja.

Sokminden marad kimondatlanul. Hiányoznak a könyv oldalairól, de ott vannak a sorok között, abban a térben, amit maga az írás megnyit - párhuzamosan az élettörténettel.

A könyvben egymás mellett bukkannak fel kegyetlen betolakodások és megszállások élményei, újra és újra. Ilyen például az Anisa Darwish ramallahi házába való betörés 2002-ben, és a kettős tehetetlenség, amit érez, amikor az izraeli kormány hatalmával és izraeli barátaival áll szemben, akiknek nem mondhatja el sorsát a saját nyelvükön - a megszállás nyelvén; vagy a tehetetlenség, ami megjelenik a Karen Alkalay Gut testébe való behatolás történetében, s amelyet súlyosbít, hogy képtelen beszélni a nemi erőszakról a Férfiak Világában, azon a nyelven, amelynek jelentéseit és határait a férfiak világnézete határozza meg.

Más témák, például az ember nevéhez vagy szülőhelyéhez való kapcsolat is újra és újra felbukkannak a könyvben, összekötve a különböző történeteket - mintha Corinna nevében figyelmeztetne bennünket: Ezek a dolgok, amiket a női lét felépít.

A történetekben a könyv sok szállal kötődik az izraeli létezéshez. Két fő izraeli történet jelenik meg egymás mellett: az egyik a Holokauszt, amely folyton előkerül a könyv első részében - az európai utazás során, és az európai írókkal folytatott beszélgetésekben. De a könyv második részében, amely az arab világ íróiról szól, a Holokauszt látszólag teljesen eltűnik, a Holokauszt csak annak tagadásában és a felejtésben jelenik meg. Amikor ezt a tagadást őszintén kimondják (az egyiptomi Niam El Baz történetében), Corinna útinaplója segítségével visszavisz minket az időben saját romániai gyermekkorába, a II. világháború idejére. Mintha csak azt akarná mondani: Tényleg megtörtént.

De talán össze akarja kötni a másik izraeli történettel - amely a palesztinokkal való kapcsolatunról, a "Békéről", és főleg a háborúról szól. Mikor előkerülnek a romániai emlékek - a katonai kormányzás, a házba éjfélkor betörő katonák, akik menekülő apját keresik, a házfoglalás, a Cipruson foglyul ejtett menekültek szögesdróttal bekerített tábora - mintha Anisa Darwish ramallahi élettörténetének képeit tükröznék. Nincs kimondott utalás a két történet közötti viszonyra, de ahogy össze- és szétkapcsolódnak, új nézőpontot nyitnak az olvasónak, aki újragondolhatja a közöttük lévő, különféle összefüggéseket.

A könyv lassan megszállt engem. Annyi erő van benne. A nők ereje, ahogy szembeszállnak a hagyományokkal, a vallással, a Férfiak Világának Törvényeivel - és mégis mennyi fájdalom és szenvedés. Női szenvedés, és egyúttal emberi szenvedés. Nem mindig vagyok képes arra, hogy különbséget tegyek a kettő között, aközött, hogy mi alkotja az emberi tapasztalást, és mi az, ami csak a nők életére jellemző, amelyet a Férfiak Törvényei által kormányzott világban élnek.

A fájdalom akkor a legérzékelhetőbb, amikor ismételten a felszínre tör, miközben a nők boldog emlékek után kutatnak. Csak akkor, amikor lopva tér be a hátsó ajtón, hogy makacsul megerősítse jelenlétét ezeknek a nőknek az életében, csak ilyenkor jelenik meg örökkévalóan, a legnagyobb erővel hatva.

(c) Hagar Kotef-Sekund

Irodalmi Melléklet, Maariv 3.9.04

~~~~~~~~~~~~~

Angolról fordította: Andi

Ariel Sharon kétszer,

és egyik találkozás nagyszerűbb volt, mint a másik
(hosszú cím egy tanulság nélküli történetnek)
`````````````````````````````````````````````

Habár Izrael nem királyság, nem ritka, hogy az ember összetalálkozik egy-egy lovagjával.

De egy egyszerű izraeli írónak kevesebb az esélye rá, hogy Saronnal talákozzon, mint hogy a királyi család tagjaival fusson össze az Egyesült Királyságban.
Mert hol is találkozhatnának?
Egy megszállás-ellenes tüntetésen (Libanonról van szó)?
Semmi esetre sem.

De íme, ez történt még sokkal korábban:

Első találkozásom Ariel Saronnal

Az 1973-as Engesztelőnap előestéjén néhány dél-amerikai rokonom érkezett, hogy körbeutazzák Izraelt.
Emlékezzünk csak, pár nappal korábban Dayan, az akkori védelmi miniszter kijelentette: „Izrael soha nem volt ennél biztonságosabb!”
(Még egy ok, hogy biztonságban érezzük magunkat és bizakodjunk).

Az 1973-as Engesztelőnap előtti éjszakán – abban az időszakban, mikor még mindig olyan elviselhetetlen a forróság – elmentünk, hogy tiszteletünket tegyük gazdag rokonainknál, a legjobb ruháinkat felöltve, amely az én esetemben egy hosszú ruhát jelentett, hatalmas dekoltázzsal.

Ott álltunk, a fényűző Hilton Tel-Avivban, a liftre várva. És valóban, a csattanás, csengetés és felvillanó fények jelezték, hogy megérkezett, nyíltak az ajtók, és ki más lépett volna ki belőle, mint Ariel Saron.

Már akkor is elég nagydarab volt, nem lehetett nem észrevenni.

Az arcába néztem, hogy kiolvassam, mit üzen nekem, és tényleg mondott valamit, bár valójában csak a szemei beszéltek, és nem is hozzám, hanem egyenesen a dekoltázsom mélyébe.


Második találkozásom Ariel Saronnal

Néhány évvel később történt – nem emlékszem, hogy a Sabra és Shatila, a libanoni háború előtt vagy után volt-e – a pontos dátumot nem raktároztam el a rengeteg adat közé, ami naponta ostromol minket.

Meghívást kaptunk egy munkatársunk fiának Bár Micvájára. A Bár Micvánál, amellyel a fiú tizenharmadik születésnapját ünnepeljük, egyedül az esküvő számít fontosabb eseménynek. Ha a munkatársad fiát ünneplik, jobb eleget tenni a meghívásnak, ha kedves az életed.

De mi van, ha ez a munkatárs a pártod központi bizottságának tagja? Persze lehet, hogy ő csak egy a kétezerből, de mégiscsak ezek az emberek választják meg a vezetőket.

Így hát, ha kedves a politikai életed, jobb elmenni az ünnepségre. Aztán elterjedt a hír: Arik Saron is köztünk van.

A svédasztalhoz mentem, pakoltam pár dolgot a tányéromra, aztán megfordultam, hogy visszatérjek az asztalomhoz.
Nyugodjatok meg, még mindig fiatal voltam és szép, mint ahogy a dekoltázsom is.

Elfordultam a svédasztaltól a műanyagtányérral a kezemben, és ki mást látnék már megint egyenesen a zsúfolt svédasztal felé tartani, ha nem Ariel Saront (aki nem változott sokat, csak még hatalmasabbra nőtt).

Egyenesen az arcába néztem, és mohó szemei ékesszólóan beszéltek.

Egyenesen a kezemre bámult, a borekákra a műanyagtányéromon.

Mivel hiú vagyok, bele se akarok gondolni az égető kérdésbe:

Mi történt volna, ha ugyanabban a ruhában várom a liftet a Hiltonban, de a kezemben egy étellel teli tálat tartok?

És miért van az, hogy bár annyi férfi bámulta már meg a dekoltázsomat, és annyian mustrálták az ételt a tányéromon, ez az egy eset maradt meg bennem a leginkább?



~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Angolról fordította: Andi

Egy parlamenti képviselő vallomása - 2065. február

Egy parlamenti képviselő vallomása - 2065. február

Hatvan év múlva

1.

Méltóságos uram, Menedékel elnöke, nagyra becsült Knesszet-képviselők, Miniszterek, Miniszterelnök, tiszteletre méltó Közönség - -
Nem könnyű megtennem ezt a vallomást.

Nem könnyű, hiszen - nem úgy, mint azokban a sötét időkben - nem kényszer hatására teszem, hanem a szívem mélyéről jön.

Akkor még fiatal voltam - fiatalabb, mint most - és bár megöregedtem, a dolog nem hagy nyugodni. A nő hangja ott visszhangzik a fejemben, amikor lefekszem aludni, és amikor felébredek.

A neve Menedékelben C. állampolgár volt.
Nagyon keveset tudtam róla, de természetesen lehetetlen mindig minden állampolgárról mindent tudnunk - ez még csak nem is a kötelességünk. Elég annyit tudni, hogy naivak és élnek, hogy bíznak bennünk, és hogy a döntő napon a megfelelő papírcetlit a megfelelő dobozba helyezik.

C. állampolgár nem bízott bennem, efelől nem volt semmi kétségem. Odajött hozzám, itt is, ott is, az állampolgárság nélküli állampolgár, Anisa, és a magát állampolgárnak tettető Salim történeteivel, beszélt a korrupcióról a kisvárosokban és hogy miért nem rendezünk országos kampányt a munkahelyi szexuális zaklatás ellen - esküszöm, hogy a Minisztériumban még hetven évvel ezelőtt se történtek ilyen dolgok, ez teljesen biztos, meg is mondtam neki… stb.

Feltételezem, hogy az asszisztensem gondosan odafigyelt a hívásaira.

2.

Minden simán ment, én tettem a saját dolgomat, ő az övét. Bíztam benne.

Aztán egy napon - a legjobb pillanatban hívott! - a sorsdöntő választási küzdelem közepén, tényleg sorsdöntő volt számomra mind állampolgárként, mind egy párt elnökeként, amely oly közel volt a bukáshoz, a bukásomhoz.

Hatvanöt év telt el. Jól emlékszem, és soha nem felejtem el:

„Hallgasson ide, kérem. Azok, akik a Holokauszt idején gyerekek voltak - nem a haláltáborok túlélői, hanem azok, akiket még csak azután küldtek volna oda… még mindig élnek, itt, tízezrek, ha nem százezrek, köztük én is - és már nem fiatalok. Betegek, szegények, és a kártérítésüket elrabolta Menedékel Állam, amely aláírta a Jóvátételi Egyezményt Németországgal, a nevünkben, a megkérdezésünk nélkül, és vállalta, hogy maga kárpótol minket.

Menedékel rátette a kezét arra a pénzre! Kihallgatnak minden igénylőt! Jöjjön, kérem jöjjön el a Törvény házába, és nézze meg a saját szemével a kiraboltak és kifosztottak menetét. Nyolcvanas éveikben járó emberek érkeznek, bottal vagy tolószékben, hogy elmagyarázzák az örökös bírónak és a Pénzügyminisztérium örökös jogi képviselőjének - elmagyarázzák, és részletesen bizonyítsák, kiteregessék a bíróság előtt sanyarú sorsukat - mindezt azért, hogy pár morzsányival több rokkantsági segélyt kapjanak, hogy néhány fillérrel több Holokauszt-Túlélő Rokkantsági Nyugdíjhoz jussanak.

Jöjjön, és nézze meg, hogyan végzik a Pénzügyminisztérium képviselői a kihallgatást a bíróságon: egy asszonyt, akit megerőszakoltak a német katonák, arról faggattak, milyen színű volt a katonák egyenruhája; ha a helyi ’légiósok’ színe volt (akiket a nácik támogattak), nem jár neki a segély - ez a Törvény Szava Menedékelben!
Nem emlékezett az egyenruhák színére - és a kérvényét a csekélyke rokkantsági nyugdíjra visszautasították!
Nem volt ereje ahhoz, hogy fellebbezzen a felsőbb bíróságoknál, úgy megdöbbent, úgy megrázta az eset.

Jöjjön, jöjjön, és hallgassa meg Menedékel Állam jogi képviselőjét, aki halkan mondogatja a mondatot, ami olyan gyakori a Holokauszt-tagadás szókincsében: „Háborús idők voltak, így hát mindenki szenvedett. Háborús időkben mindenki szenved.”

Feltétlenül meg kell változtatni azt a törvényt! Most már léteznek az Alapvető Emberjogi és Szabadság-törvények! Megrabolják a Holokauszt-túlélőket! Akiktől ellopták a gyerekkorukat, azokat most Menedékel Állam lopja meg!”

3.

Mintha addig nem tudtam volna minderről.
Azt mondtam neki, ez hatvanöt évvel ezelőtt volt, jól emlékszem, és soha nem felejtem el:

”Az az igazság, C. állampolgár, hogy az embereknek éppúgy, mint a kormányzatnak és az egész bürokráciának, tényleg elegük van a Holokausztból.

Nézze, engem most lefoglalnak a választások. Becsületszavamat adom, hogy rögtön a választások után mindent megteszek annak érdekében, hogy ezt a törvényt megváltoztassák. A szavamat adom rá.

4.

Az az igazság, hogy több, mint egy nap haladékot adott a választások után, a hagyományos kilencven napnál is többet.
Aztán telefonált.
Írt.
A titkárnő fogadta a hívásait és a leveleit, és átirányította hozzám.

Teljesen lefoglaltak a Pénzügyminisztériummal való megbeszélések. Egy oktatási miniszternek óriási a felelőssége Menedékel gyermekei iránt. Szembe kellett néznem a dilemmával, amelyet most nyíltan megosztok önökkel, választanom kellett, döntenem a gyerekek között, akik itt és most élik a gyerekkorukat, és azok között, akiktől akkor és ott elrabolták azt. Nem mi raboltuk el tőlük - a német nácik tették, még a nevük is legyen elfeledve!

Mi csak a kárpótlásukat raboltuk el. Viszont sátrakat adtunk nekik, a tudják-kiktől elvett házakat és földeket. Menedékállamot építettünk pontosan úgy ahogy az a Függetlenségi Nyilatkozatban meg van írva.

Rengeteg dologgal kellett foglalkoznom, a Párt szükségleteivel. Van egy korhatár, ameddig egy oktatási minisztertől számon lehet kérni a tetteit, van határa annak, hogy az ember mennyit üzletelhet és vitatkozhat a pénzügyminiszterrel és tapasztalt hivatalnokaival. Nagyon jól tudtam, hogy azonnal az arcomba mondanák: „A költségvetésed mekkora részéről vagy hajlandó lemondani?”

A gyermekkoruk három vagy négy évig tartott. Öreg napjaikat sem töltötték túl sokáig közöttünk.

Van határa annak, mennyi fájdalmat bír egy szív elviselni.

Eljött az idő, hogy megkérdezzem, mindenféle pénzügyi elkötelezettség nélkül - Igaz, pénzügyminiszter úr, igaz? Egyikük sincs már velünk, igaz?

Egy egyszerű vallomás:

A hangja itt visszhangzik a fülemben, az egész lényemben, a mai napig:
”Yosiniu, Yosiniu, ne felejtsd el, ki vagy!”
A hangja, a meleg, átkaroló bizalom, amelyet csak egy bennszülött polgár képes kifejezni. Már elveszett.
”Yosiniu, Yosiniu, ne felejtsd el, ki vagy!”

Még ha nincs is itt velünk a Kiváló Vendégek karzatán, itt van, itt kiabál a fejemben.
Ami elég, az elég! Hallgattassák el! Meddig még?!

Angolról fordította: Andi
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~