Egy almát a nevemért

Telefonhívás a rádió egyik reggeli műsorából. Arra kérnek, írjak 150 szót a „Hét hímsovinisztája”-rovatba: a hét hímsovinisztája a Héber Írószövetség.

Elkezdtem megírni a bevezetést, ahogy lediktálta nekem.
„Helló, Corinna vagyok, egy író…”

Aztán visszahívott ugyanaz az asszisztens:
- Elfelejtette megmondani a vezetéknevét!
- Nem használok vezetéknevet.
- Nem, nem működik vezetéknév nélkül. Hogy ismernék fel így az emberek?
- Ha megadom a vezetéknevem, akkor is teljesen ismeretlen leszek.
- Be kell, hogy mutassuk. Hogy mutathatnám be a vezetékneve nélkül?
- Azt mondhatja, „Hasofferett. Corinna, az író”.
- Figyeljen ide, ez egy nagyon fontos műsor, nagyon tekintélyes.

Most éppen ezt a programot hallgatom, és a szerkesztő-műsorvezető így mutatja be a vendégét: „Ennek és ennek a miniszternek a felesége.”
A vendég így szól: „Bemutathat úgy is, mint a N. Intézet elnökét.”

Amikor az asszisztens reggel felhívott, és megkérdezte, mennyi időre van szükségem, hogy elkészüljek a hírrel, azt mondtam: - Tíz percre, - mire így szólt: - Remek -, és közölte, hogy egy bizonyos Edna visszahív majd, hogy elkészítse a felvételt. Körülbelül két perc múlva felhívott egy fiatal nő, aki Ednaként mutatkozott be, és én így szóltam hozzá: - Várjon, kérhetnék még egy kis időt? Még csak két perc telt el - mire ő: - Nem, először is el kell mondanom, hogy a teljes nevével kell bemutatkoznia, keresztnév és vezetéknév, ez a szabály, ez az előírás. A szerkesztő előírása.

Van egy kvízjáték a műsorban, és valaki arra tippel, hogy a megfejtés egy bizonyos írónő, mire a szerkesztő-műsorvezető így szól: - Igen. Egyébként ő ennek és ennek a felesége, akiről épp most volt szó a hírekben.
Mire a nő így szól: - Miért is kellett ezt elmondanom, egy ilyen jelentéktelen adatot.

De a közvetítés alatt kétszer is úgy mutatja be a nőt, mint ennek és ennek a feleségét, és ha ezért van szüksége az én nevemre is, hogy feltérképezze a tulajdonjogomat, mint ahogy a nyájhoz tartozó birkákba égetik a tulajdonos billogát…

Esther Eilam, a nő, aki elsőként alapított menhelyet sérült asszonyoknak, és személyes jó barátom, a kérésemre felhívta őket telefonon, és ugyanazt a szöveget hallhatta az asszisztenstől.

Felhívom Ariel Shemert, és beszélek az egyik ügyvéddel az irodájából: anélkül, hogy elárulnám, melyik műsorról van szó, elmesélem az egész történetet, és mikor odaérek, hogy „a Hét hímsovinisztája rovat számára”, nevetésben tör ki: „A Hét hímsovinisztája, mi? Mindig Mások a hibásak…”

Azon a héten egy hímsoviniszta se volt található közöttünk. Az Írószövetség megtartotta kétéves konferenciáját, és, mint a fennállása elmúlt hetvenkét évében mindig - mely során a szövetség folyóiratát csakis férfiak szerkesztették -, a pódiumon a meghívó szerint csak férfi-írók álltak, akik a bölcsességük magvát egy főként nőkből álló közönség elé hintették.

Egy színész felolvasott Csernyisovszki költeményéből, akiről az Írók Házát is elnevezték: „Egy királynő várja vőlegényét…”

…és egyetlen nemzeti költőnk, Hayim Nachman Bialik jól ismert versét: „Végy szárnyaid alá, és legyél anyám és nővérem is…”

Két héttel a rádiós incidens után ellátogattam az egyik felvilágosult napilaphoz egy cikkel, amit a női írók szakmabeli negatív megkülönböztetéséről írtam.
A szerkesztő elmondta, hogy szívesen megjelentetné, csakhogy…
- Elfelejtette ráírni a vezetéknevét.
Ó.
- Nem használok vezetéknevet.
- Ilyen nincs. Hát akkor hogy mutassuk be?
- Azt írhatnák, Corinna, az író.
- Nem, meg kell adnia a vezetéknevét, enélkül nem jelenhet meg.
És nem is jelent meg.

1995 decemberében felhívtam a Lakossági Nyilvántartó Hivatalt, és igényeltem tőlük egy névváltoztatási űrlapot.
Az űrlapnak van egy bekezdése, amely a változtatás indokára kérdez rá.
Az ügyintéző a lapomra nézett, és hangosan felolvasta: - Író vagyok, és ezt a nevet találtam ki magamnak - és visszaadta az űrlapot: - El kell magyaráznia, ki kell fejtenie - ennyi nem elég!
Azt mondtam: - Rendben van, ha nem fogadja el, a Legfelsőbb Bírósághoz fordulok.

Két héttel később elmeséltem Esther Eliamnak, hogy megoldottam a problémát. Most már van vezetéknevem, bejelentettem a Lakossági Nyilvántartásnál.
- Ne mondd! És mi a neved?
- Hasofferett. Az Írónő.

Most, ha a nevemet kérdezik, azt mondom: - Corinna, az író.
Mire rám néznek, és megkérdezik:

- Jó, jó, de mi a v e z e t é k neve?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Részlet az Egyszer kislány volt-ból

Angolról fordította: Andi

Üdvözöllek!

Gyere be! Elfáradhattál a Virtuális Bolygón való vándorlásban.
A képernyőm megesküszik arra, hogy ez a bolygó, és minden, ami csak rajta található, szögletes.

Én nem. Én nem vagyok szögletes. Olyan vagyok, mint te.
Olyan vagyok, mint te, egy lábbal itt élek, sőt, csak egyetlen lábujjal, a saját kis buborékomon kívül, s ezzel talán elejét veszem annak az aggodalomnak, amit a körön kívül álló Másik miatt érzek, és a saját szorongásomnak itt belül.

Húsz évvel ezelőtt kidobtam a tévémet, a rádión csak klasszikus zenei adókat hallgatok, éjszakánként írok, és akkor alszom, amikor zajos a világ, és minden este megfogadom, hogy soha többé nem látogatom meg a híroldalakat, de aztán mégis odakattintok, és olvasok, és magamban egy könnycseppet ejtek.
Mint te.

Így hát megkérdezheted, ez-e az alkalmas pillanat arra, hogy egy új kiadóházat alapítsak (és HudnaPressnek merjem elnevezni),
új könyvet jelentessek meg,
új weboldalt hozzak létre?
Ezzel vajon csak a hiúságomat legyezgetem? A magam félénk módján fejezem ki józanságomat?

A Kabbala, amennyire vissza tudok emlékezni rá egyetemi óráimról, azt tanítja, hogy a Teremtés kezdetén a világot tíz edény tartalmazta: köztük a Nemesség, Bölcsesség, Irgalmasság, Bátorság, Kiválóság… De aztán az edények leestek, és apró darabokra törtek. „Szikrákra”. Azóta minden nemzedékben él harminchat (Lamed Vav) igaz ember, akiknek egyetlen feladata, hogy újra összerakják ezeket a szétszóródott kis darabokat, a Szikrákat.
Hogy megvalósítsák a Tikkunt (a Javítást).
De ezeknek az embereknek névteleneknek kell maradniuk.

Nem egyszerű dolog manapság, főleg, ha politikusokról vagy „hírességekről” van szó.
Igen, csupán harminchatan vannak - nem csoda, hogy ilyen sokáig tart nekik. És kizárólag férfiak lehetnek. Így hát ez az oldal, és tetteim és írásaim, mind kis agyagdarabkák, amiket önként illesztek össze életem során. Névtelenül.

Amennyiben rajtam múlna, megígérném, hogy örökké élek. De miért várjak olyan sokáig? Nem jött-e még el az ideje, hogy nemzedékünk felébredjen abból a kábulatból, ami beborítja a földet? Nem érkezik semmiféle Herceg, hogy felébresszen minket, habár többet ontottak már ki egy cseppnyi vérnél korunkban, az Erőszak Korában.
Hogy idelátogattál, máris megtetted az első lépést.

Most hát miért ne adnád tovább ezt a kapcsolatot a legkedvesebb Lamed-Vav barátaidnak?
Férfiaknak és nőknek egyaránt.
Hagyd nyitva az ajtót, és térj vissza hozzánk,

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Angolról fordította: Andi

Jegyzetek az "Egyszer kislány volt"-hoz

Bevezetés helyett néhány személyes megjegyzés…

Amikor a gyermekeim kicsik voltak, egy napon a buszmegállóban álltam velük. Augusztus volt, nagy forróság.

Velünk szemben két gyerek állt, és az egyik hirtelen így kiáltott a barátjára: „Te arab!” Ijedten néztem a gyermekeimre. A kisebbik akkor hároméves volt, annyi idős, mint én voltam, amikor az óvódából kijövet kövekkel dobáltak meg bennünket, és így kiabáltak: „Zsidók, menjetek Palesztinába!” Azok a gyerekek, akikkel előző nap együtt játszottunk. Azt akartam, hogy a gyermekeim megértsék, az ’arab’ szó egy népcsoport neve, nem szitkozódás. A barátaim barátain keresztül felvettem a kapcsolatot néhány arab értelmiségivel, akik egy galileai faluban éltek, és meglátogattuk őket, aztán ők is bennünket: megismertük egymást. Mahmud és Lutfia Diab a Tel Avivtól kétórányira fekvő Tamrában élt.

Mindez 1970-ben történt.

Három évvel később Lutfia húga, Amal, feleségül ment a tanárához, Munir Diabhoz. És Munir éppen azokban az években alapította meg az ottani első arab művelődési házat. Így hát 1975-ben az az ötletem támadt, hogy találkozókat rendezzünk a tamrai arab és a szomszédos faluban élő zsidó fiatalok számára zsidó és arab művészekkel.



Munirnak nagyon tetszett az ötlet, és hála neki valóra is válhatott. Találkozásokat és beszélgetéseket szerveztünk Aharon Megeddel, Anton Shamassal, A. B. Yehoshuával. Minden két hétben egyszer. Egyszer Tamrában, egyszer Shlomiban.

Végül egy színházi improvizációs estet rendeztünk a néhai Peter Fry-jal. Többször is eljött, hogy felkészítse őket. Már az elején elhatároztam, hogy csak fél évig veszek részt mindebben. Kéthetente elmentem.

Shlomi nyolcszáz méterre, fél mérföldnyire van a libanoni határtól. Akkoriban egy édesanya és kétéves kislánya terroristák áldozata lett Dovevben. És az emberek még ezek után is eljöttek, és részt vettek a találkozókon. Nagyon szívesen tették. De az egyik Shlomiban tartott összejövetelen valaki így szólt:

„Remek. Csakhogy ti visszatértek Tel Avivba, mi pedig itt maradunk, és ki tudja, milyen terrorista támad ránk éjszaka a hegyekből.”

A tel aviv-i lakásomban öten éltünk negyven négyzetméternyi területen. Nem volt saját szobám, még hálószobánk sem volt.

Akkor arra gondoltam, hogy ha volna egy hely, ahol a művészek összegyűlhetnének néhány hétre vagy hónapra, hogy szabadon alkossanak, ez mind nekik, mind a közösségnek hasznára válna. Kielégítené az igényeket.

Visszatértem Tel Avivba, és beszélni kezdtem magánemberekkel és szervezetekkel arról, mi volna a teendő.

Volt, aki azt mondta: „Hogy lehetne”, és volt, aki azt: „Miért ne, tegyük meg.”

Azokban a napokban álmodozókra és cselekvőkre osztottam fel a világot. Két külön csoportra. Hogy én cselekedjek? Megvoltak az ötleteim, nekik pedig meg kellene valósítaniuk.
Mindeközben a dolog nem hagyott nyugodni, a csontjaimba égett.

1984-ben megráztam magam, és így szóltam: „Majd én teszek azért, hogy találjak egy megfelelő helyet.”
Most már tudom, hogy abban a pillanatban váltam kiskorú állampolgárból felnőtt állampolgárrá.

Nagyon nehéz ügy. Oda kell állnod a világ elé, és meghajolnod előtte. És mindez lehetetlen pénz nélkül.
Mindezen nehézségek közepette Európában és az Egyesült Államokban is a könyvesboltokban kerestem vigaszt. És arra gondoltam: Mennyi könyv, mennyi női író! Vajon kik ők?


~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Angolról fordította: Andi

Olyan egyszerű meghódítani a világot…

egyetlen lövés nélkül.

Nemrég fedeztem fel a The Small World Project című oldalt, és írtam is róla.

Az elmélet szerint az embereket csak hat szint választja el. Ha egyik embertől a másikhoz mész, a hatodszori próbálkozásra olyasvalakit találsz, aki ismer.

Az interneten még ennyire sincs szükség:

A weblogom látogatottsági adatait és a hozzászólásokat olvasgatva megtaláltam a „Lightness of being” lábnyomait.

Egy ifjú lengyel hölgy nagyon értelmes és érzékeny blogjáról van szó.

Eddig a percig nem igazán tudtam Nataliáról, csak azt tudtam, hogy Erga, egy nagyabecsült dokumentumfilm-producer és rendező ezen a héten Varsóban tartózkodik, ahol négy alkotását is vetítik a Zsidó Filmfesztiválon. Az egyik filmben én is szereplek.

Mikor ma késő este hazaértem, Erga üzenetét találtam a rögzítőmön: Natalia ott ül mellette, a filmfesztiválon…

Íme Natalia hozzászólása:

Nem tudom összeszedni a gondolataimat, kérlek, bocsásd meg, ha kaotikusak, de nem tehetek róla, mert ma valami teljesen megdöbbentő történt… Elmentem a moziba, nagyon szeretem a filmeket, így hát nem túl szokatlan, ha ott töltöm a szombat estémet. Két dokumentumfilmet láttam, kétségtelenül kiválóakat. De hogy micsoda meglepetés ért, ez annyira csodálatos… „Corinna, az író”, így kezdődött. Corinna, Corinna… A filmet 1988-ban forgatták, így hát valószínűleg még nem használtad az „Írónő” vezetéknevet.

A vetítés után odarohantam a rendezőhöz, és megkérdeztem, hogy ez a Corinna nem Hasofferettként publikál-e manapság… Ó igen, de igen, honnan tudja? Elmeséltem a történetet, azt mondta, ó, hát ez lenyűgöző, hadd mutassak be önnek valakit…
Erga…
Így ismerkedtem meg a lányával. Annyira elragadó személyiség, és gyönyörű…
Holnap újra vetítik a filmeket. Biztos, hogy elmegyek…

Mennyi ember lehet odakint, akinek szelleme felénk nyúlik. Még akkor is, ha nem ismerjük egymást név szerint, jó tudni, hogy léteztek.


~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Angolról fordította: Andi

Tegnap beszéltem a menyasszonnyal. Elfriede Jelinekkel.

Héberül egy díj elnyerőjét a díj vőlegényének, vagy - Elfriede Jelinek esetében - a Menyasszonyának nevezzük.

1.
Tel-Aviv, 2004. október 8.
Elfriede. A hangja közelinek tetszett, kétféle értelemben is.
Így szólt, elég szomorkásan: - Tudod, Corinna, azt mondtam, fel szeretnék hagyni a közszerepléssel, és most a Nobel-díj...
- De hát ez nem olyan nagy baj.
Halkan felnevetett.

Az álmos tavacska, a fenyőfák, a hintaszerű szék, ami a nappaliban lógott, a hangversenyzongora, amelyen játszott nekem, és ezt énekelte: "glucklick ist wer vergibt, was doch nich zu andern ist..." - mindent olyan tisztán látok magam előtt, mintha nem telt volna el öt év, mióta Ausztriában találkoztam vele.

2.
Bécs, 1996. augusztus 26.

Elfriede Jelinek azt javasolta, hogy a Café Museumban találkozzunk. A telefonban megbeszéltük, miről ismerjük majd fel egymást. Azt mondta: - Magas vagyok, és mint minden igazi osztrák nő, a hajamat két szőke, feltűzött fonatban hordom…

Evánál, egy visszavonult újságírónál laktam, akivel egy közös barátunk ismertetett össze.

Ötvenes évei elején jár, és folyton azt mondogatja: - Mindenki torkig van azzal, hogy lépten-nyomon a Holokausztról hall.

3.
1996 januárjában Londonban rábukkantam egy Elfriede Jelinek-könyvre. Néhány hónappal később, a Holokauszt Emléknapján, a világban manapság megnyilvánuló antiszemitizmusról szóló cikket olvastam egy izraeli újságban. Megtudtam, hogy ő, vagy az egyik szülője zsidó, és hogy emiatt támadások és antiszemita fenyegetések érték, úgyhogy Németországba költözött.

Írtam neki. „Látom, hogy Bécsben él. Remélem, a történet a támadásokról szintén csak kitaláció.”

Egy hegedűt ábrázoló utcai plakát lenyomatának szélére írta válaszát, amelyen ez a felirat állt:
„Lieben Sie... Jelinek... oder Kunst und Kultur?" - „Maga kit kedvel… Jelineket… vagy a művészetet és a kultúrát?”

Megdöbbentem. Ez nyilvánvalóan becsületsértés. Az osztrák kulturális szervezetek és intézmények csendben keresztülléptek ezen, nem is reagáltak?

4.
A nagy kávéház elég zsúfolt volt, így Elfriede megkérte a pincért, hogy egy belső terembe mehessünk.

Leültünk az egyik régi, sötét faasztalhoz, először az ablak mellé, de mivel Elfriede, aki annyira erőteljes hangvételben ír, szinte suttogva beszélt, beljebb költöztünk, hogy ne zavarjanak az utcáról felhallatszó zajok.

Félórával később, pontosan öt órakor, visszajött a pincér, és szélesre tárta a faajtókat.

- Öt órakor kinyitják ezt a termet a vendégeknek - mondta Elfriede nyugodtan.
Bécsben a szabály, az szabály.

Így szólt: - Túl nagy itt a zaj. Menjünk át hozzám.

5.
Metróval jutottunk el a város peremére, a házához, ahol anyjával élt együtt. Elfriede, aki éppen az élettársához készült utazni Münchenbe, a szerény méretű hűtőszekrénybe pakolta az ételt, amit anyjának vásárolt. Addig egy kis nappaliban hagyott engem, amelyben csak egy hangversenyzongora volt, egy áttetsző szék, ami úgy lógott, mint egy hinta, egy íróasztal, meg panorámaablakok, amelyek egy nagy, természetes kertre és egy tavacskára nyíltak - nem afféle mesterséges modellre, hanem igazi, természetes növényzettel körülvett és benőtt vízfelületre.

Nincsenek buszok, nincsenek autók. Csak az ebédgyűjtéssel foglalatoskodó madarak csiripelése hallatszik.
Kimentem a tóhoz, és könnyek gyűltek a szemembe, míg gondolkoztam.
Egy ilyen helyen csakis boldogan élhet az ember.

6.
A kutya hozzám simult, és mivel féltem, hogy a szuszogása elnyomja Elfriede hangját a felvételen, párszor arrébb taszítottam, míg Elfriede meg nem szólalt: - Kérlek ne csináld! - mondta kedvesen, - csak szelíden told odébb, mert különben elesik. A hátsó lábai alig tartják meg, a combjai a születésétől fogva nagyon gyengék. Szegény teremtés.

7.
Elfriede-nek van egy nagybátyja az egyesült államokbeli Denverben (Colorado), akivel leveleznek. Az apja, Albert Felsenburg, újságíró volt, Herzel munkatársa: mindkettn a Neue Freie Pressnek írtak, majd, ahogy Elfriede felolvasta nekem nagybátyja leveléből.

„Azután pogromok törtek ki Oroszországban, és apám azt mondta: „Theo, olyan rettenetes dolgokat olvasok és hallok arról, hogy mit tesznek a kozákok a zsidókkal. Menj el Oroszországba, és nézd meg, igaz-e mindez.”

Herzel elment, és mikor látta, hogy még annál is rosszabb a helyzet, megalapította a cionista mozgalmat. Apám volt az első tagok egyike.”

8.
Albert Felsenburgot a dachaui koncentrációs táborba vitték azon a napon, amikor a németek megjelentek Ausztriában. Az újságnál dolgozó keresztény munkatársai adták ki a németeknek.

9.
Azt mondta: - A Herzelről szóló történet családi legenda. Úgy gondolom, igaz történet. Így hát részesei voltunk a cionista mozgalom megalapításának - amely aztán Izrael állam megalapításához vezetett.

10.
A találkozó előtt, amikor még Izraelből tartottam vele a kapcsolatot, megemlítettem neki a "Noffey Haneffesh-t" - A Lélek Tájait, a könyvet, amin éppen dolgoztam.

Akkor még nem tudtam, hová vezet majd ez a könyv engem.

Bécsben csak hallgattam.
Besötétedett. Sorra tettem be az üres kazettákat.

Azt mondta fáradt, nyugodt hangján:
- Már nagyon-nagyon régen nem beszéltem ennyit.
A folyosón, kifelé menet, megmutatta a jeleket az ajtón, amelyeket még az apja vésett oda - lelkiismeret-furdalástól vagy emlékezetkieséstől szenvedve, azokban az időkben, amikor az ajtó be volt zárva, nehogy elkószáljon és eltévedjen.

Most is olyan tisztán hallom, mint akkor, Elfriede dallamos hangját, ahogy Johann Strauss A denevér című operettjének híres sorát énekli: „Boldogok, akik elfelejtik, ami meg nem változtatható.”

Nagyon népszerű dal. Mindenki ismeri és fütyörészi. Minden év szilveszterén adja az operettet a televízió. Még a gyerekek is el tudják énekelni.

- Ez egy Boldog, Boldog Ausztria, - mondta akkor nekem.

11.
Visszaértem Evához. A szomszédos szobában egy pár rettenetesen hangos papagájt tartott. Letakarta a kalitkájukat, becsukta a dupla ajtót, de éles hangjuk visszhangja úgy maradt velünk, mint a leégett étel szaga, a pompás szőnyegekbe és kanapékba ivódva.
És közben Eva, a tűzhely gázrózsáinál állva, ezt hajtogatta: - Mindenki torkig van azzal, hogy folyton a Holokausztról hall. Több mint ötven éve történt! Unalmas!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Angolról fordította: Andi

Itt az új év. Mit adsz…

Azt fontolgattam magamban, vajon mit adhatnék ajándékba valakinek, akinek mindene megvan, tényleg, tényleg szinte mindene.

Szerencsére a világ negyven sarkából néhány barátom osztotta az aggodalmamat. Így hát most már tudom, hogy a legjobb ajándék egy kompakt empátia-blokkoló volna. Hatékonyabb, mint bármiféle ellenőrzőpont, olcsóbb, mint bármilyen
Falllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll

És mindezekfelett - világszerte használható.

„…Erről álmodtam.

Míg egy mocskos kórház pulmonológiai osztályán jártunk, ahol sok siralmasan festő beteg készült a halálra, meg akartam szólalni, de rögtön megakadályozott az éles fájdalom a tüdőmben, vagy a túl sok váladék és a sötét folyadék, ami a számból bugyogott fel; vagy az érzés, hogy a tüdőm bizonyos részei hirtelen össze fognak omlani, s mindez olyan pánikkal járt együtt, ami végképp megakadályozott abban, hogy egyetlen szót is kimondjak.

Ekkor a társam, aki mellettem jött, nyugodtan kivezetett egy terembe, és leültetett egy székre. A terem tiszta volt és jól kivilágított, és egy lila színű gördülő ajtó volt benne. Játszani kezdett az ajtóval, és valahányszor az ajtó elválasztott a kórteremtől, éreztem, hogy visszatér a hangom.

Amikor újra kinyitotta az ajtót, a hangom egész egyszerűen újra elment. Huncut vigyor jelent meg az arcán, és így szólt: „Mi a véleményed az új, gördülő empátia-blokkolónkról? A legújabb modell!” És ahogy felébredtem, ezt morogtam magamban: „Hát ez az, amire szükségem van… egy hordozható empátia-blokkoló!”

(c) http://broodingpersian.blogspot.com

Boldog új évet!

Angolról fordította: Andi